Az első betelepülőknek mintegy negyed része volt református vallású. A kezdetektől 1728-ig, az evangélikus gyülekezettel együtt tartották istentiszteleteiket, lelkészük nem, de tanítójuk volt. A kereszteléseket a pataji református lelkész végezte.
A XVIII. Század végére annyira megerősödött a református közösség, hogy a felekezeti tagok gyermekeinek az oktatásra iskolatermet bérelt. 1790-ben már saját háza volt az egyháznak az ún. „hátsó utcában” (’Hinnrkass’) a régi Ráday utcában. Ott lakott a gyülekezet vezetője (praceptor) és tanterme hétköznapokon tanításnak, ünnepeken az istentisztelet tartásának adott helyet. Harang hiányában a harangozó 1892-ig csengettyűvel jelezte az istentisztelet kezdetét.
Az első békés évtized után a reformátusok is megpróbáltak saját lelkészt alkalmazni, azonban a hívők kis száma miatt, annak fenntartása nem sikerült, de ez időtől számíthatjuk különválásukat.
A kis számú református család, ragaszkodva vallásához, hol a solti, hol a pataji református lelkész szolgálatát vette igénybe.
A nyelvi különbözőség miatt azonban a hartai evangélikus lelkész segítségére is szükségük volt.
A hívek száma gyors ütemben nőtt, 1836-ban önállóságot kapott az addig, a pataji egyház filiájához tartozó hartai református lelkészség, anyaegyház lett. Az 1842-es Almanach szerint a 630 főre szaporodott gyülekezetben már 48 gyermek tanult. V. Ferdinánd király uralkodása alatt szerzett templomépítési engedélyt a közösség. Ráday földesúr a mai Templom utcában lévő telkét adta hozzá.
Az 1862-es nagy tűzvészben a zsindelytetős református templom és a nádtetős parókia is leégett. Elpusztultak a református egyház anyakönyvei és irattára.
Az újjáépítés után, 1878-ban vásárolta a templom az orgonáját, amelyet 1940-ben a dunaszentbenedeki gyülekezet megvásárolt. Ebben az évben került sor a templombelső felújítására.
A református hívek nemzetiségi hovatartozásának megoszlását mutatja az alábbi incidens megoldása: „Draskovics Zsigmond a nép megkérdezése és beleegyezése nélkül szokásba hozott istentiszteleteket kezdeményezett.” Panaszolták a presbiterek 1908-ban a közösség tagjai úgy határoztak, hogy ezen túl minden délelőtti istentisztelet német nyelvű legyen, „magyar nyelvű minden két hónapban egyszer, vasárnap délután tartassék.”
1909-ben az iskolaszék kérése is az volt, hogy a Draskovics tiszteletes idejében bevezetett alsó négy osztályban folyó magyar nyelvű oktatás helyett németül tanítsák a vallástant. Az oktatási igény növekedésével arányosan, 1913-ban új két tantermes református iskolát építettek.
Az első világháború idején elvitték a két kis harangot, míg az evangélikusoktól a nagyot. Ezt követően közösen harangoztak.
A II. világháború után nőtt a reformátusok száma, Garammentéről érkező betelepített református magyarok elmélyített vallási hitet hoztak magukkal.
A reformátusok kopjafái
A helyi asztalos mesterek jelentős népi iparművészeti alkotásai. Használatuk az 1940-es években szűnt meg. Egy fejfa 100-150 cm magas, 12-17 cm átmérőjű, általában kék színűre festett, egyszerű faragással készített oszlop. Előoldalának a sarokrésze szolgál a feliratozásra.
A tulipános fejű kopjafa tulipánja közepébe sima- (öregasszony számára), cifrázott korongot (öreg ember sírjára) és babszemű figurát (fiatalok esetén) illesztettek. A tulipán minta főleg fiataloknak a sírján, a törzsön is megismétlődik. A háztetős kopjafák fejrésze egyforma, csak a sarok elhelyezése utal az eltemetett korára (időseknél fenn, fiatalnál középen, gyereknél lenn található).