HARTA NAGYKÖZSÉG HONLAPJA

Nemzetiségi Ház: (Templom utca 52. és templom utca 62.)

Helytörténeti Gyűjteménye a híres hartai festett bútorokat és az európai német nyelvterületen is egyedinek számító népviseletet mutatja be. A festett-virágos bútorokat a betelepült német asztalosok készítették. A hartaiként ismert bútorstílus már az új hazában alakult ki a XIX. század elején. Gazdag helytörténeti anyagát a Rétfalvi Teofil tanár által 1953-ban  létrehozott iskolai gyűjtemény alapozta meg, amely 1967-ben került a község kezelésébe. A gyűjtemény bemutatására szolgáló tornácos népi lakóház a XIX-XX. század fordulóján épült. Hosszanti elrendezése hagyományos, több helyisége a jómódú gazda igényességére utal. Egyvonalban kialakított belső ajtói szinte egy belső folyosót képeznek, áttekintést biztosítva az épület minden helyiségén. Szabadkéményes konyhája eredeti állapotában látható.

A másik múzeumi épület az alig száz esztendeje épült sárga ’Robautéglás’ homlokzatú ház.
Helységeinek gerendamennyezete megőrizte az 1848-as építési dátumot. A múzeumi termek az egykori parasztházak különböző funkciójú helyiségei. A berendezési tárgyak azok rendeltetésszerű használatához tartoztak.
A népi textíliák a helyi szövés-és hímzéskultúrát mutatják be. Láthatjuk a hartai népviselet relikviáit, a különböző korosztályok szokásos öltözeteit, valamint gazdag főkötő és pártagyűjteményét.

A hartai festett bútorok sajátos darabjai a lovas formákkal díszített ágyvégek. Az ágyak első és hátsó lapja magas, a lapok szélén egymásnak háttal álló lófejek vannak faragva. A kevésbé módos megrendelőnek lófej helyett egy kis fanyúlvány készült.

Tárgyak és írásos dokumentumok elevenítik fel a népélet- és a községi igazgatás emlékeit. A kiállítási anyag tartalmazza a hagyományos kenderfeldolgozás munkafolyamatának és szövésének eszközeit. Az udvarban a temetőből begyűjtött sírjelekkel, sírkövekkel és fejfákkal, a fészerben a XX. század eleji földművelés gépi eszközeivel ismerkedhetünk.

Evangélikus templom:

A régi imaház helyén 1759- ben épült, késő barokk stílusban. A belső berendezése az oltár, a szószék és az orgonaház copfstílusú.

Református templom: (Templom utca 71.)

Klasszicista stílusban 1835 és 1838 között épült. A reformátusok anyaegyháza 1847-ben szerveződött.

Római Katolikus Szent István Templom:  (József Attila utca)

Möller Károly tervei alapján épült 1943-ban.

Műemlékei

A II. világháborúban elesettek emlékművét 1992-ben emeltette a község lakossága. Szentirmay: Semmelweis szobor (Semmelweis tér 1.), Kiss István: Dózsa szobor (Kékesi utca 1.), Vasas Károly: Majális szobor (Semmelweis tér 1.), az I. világháborús emlékmű és a II. világháború kopjafája Fisch Kovács: Kopjafa (Templom utca 73.), Eredei Ferenc mellszobra (Kékesi utca 5-7.).
Emléktáblák az I. és II. világháborús áldozatairól (Templom utca 48. és Templom utca 73.), Felvidékről kitelepítettek 50 éves évfordulójára (Kossuth utca 12.), Harta község újratelepülésének 250. évfordulójára, valamint a Szülőföldjükről elhurcoltak és kitelepítettek emlékére (Templom utca 68.).
A Wagner-kastély (Állampuszta) négyzet alapú emeletes épületének főhomlokzatát rizalit tagolja. A büntetés-végrehajtási épülettel körülzárt eklektikus kastély 1883-ban hozta létre Wagner Pál földbirtokos. Építésének indíttatása abból fakadt, hogy része volt a börtönélet elviselésében. A történet szerint, egy váratlan korai hazaérkezése alkalmával rajtakapta feleségét egy ismerős férfival. Agyonlőtte feleségét, mely tettéért 13 évet töltött börtönben. Az ott szerzett keserű tapasztalatai kapcsán és amiatt, hogy gyermekei nem fogadták el kiszabadulása után, építette a saját kastélya köré a szabadabb életteret biztosító intézetet.

• A hartai bútorkészítés

A magukkaal hozott mesterség szerint az asztalosok a festetlen bútorokat keményfából készítették, a székek támláit barokkosan formázták, a szekrények tetejére madarakat faragtak, az asztalba bevésték a készíttető házaspár nevének kezdőbetűit és a készítés évszámát.

A XIX. század végére jelent meg a hartaiak életmódjának és viseleti kultúrájának egyre több vonásában a szomszédos népcsoportok hatása. Átvették a református fejfakészítés szokását és kialakítottak egy a Sárközre jellemző, mégis sajátos helyi vonásokkal rendelkező bútorfestő stílust.

Az újabb, népis festésű színpompás, gazdag motívumkincsű festett hartai bútorok a XIX. század végétől készültek.

A hartai bútorok jellegzetes díszítő stílusa és egyéni színhasználata abból adódott, hogy a helyi asztalosmesterek a saját titkos receptjeik alapján készítették az alkalmazott festékeiket. Az egyéni mintákat az asszonyok, a maguk ízlésvilága és fantáziája alapján, szabad kézzel rajzolták és lúdtollba húzott macskaszőr ecsetekkel vitték fel a fára.
Általában egy központi elem dominált, kedvelt motívum a kör és a csillag. A szegélyt a vonalba rendezett négyzetek alkotják.
Mint a motívumkincs és a színek is mutatják, a népi bútorkészítés a magyar hazában fejlődött ki a XIX. században. A festés alapszíne kezdetben a barna volt, a kék szín használata a XX. században vált egyre gyakoribbá. Az alkalmazott minták: virágok-tulipán, levelek, cserép, amiből a virág kinő, madár, fogak, két diagoonálisan húzott vonallal 4 háromszögre osztott kis négyszög; hosszúkás, különböző irányban festett kockákra felosztott csík, kifli alakban faragott rátét.
Eleinte csak a korábban faragott mintákat festették rá a bútorokra, a betét helyére. Az anyagi gyarapodással együtt terjedt ki a festett felület aránya, s végül a szekrény ill. a bútordarab minden része festést kapott.
A bútorok díszítése népies eredetű és megjelenítésű, ún. naiv virágmintákból állt. Főmotívumként korsóba, vagy kehelybe állított virágcsokor dominált, a kiegészítő elemek többnyire vonalas elrendezésű díszítések. A díszítést az asztalos felesége fejből és előrajzolás nélkül festette, a módosabb megrendelőknek sűrűbb mintákat, tömöttebb motívumokat alkalmaztak. Ezek motívumai és színei is megegyeztek a sárközi hagyományokéval.
A helytörténeti kiállítás anyagában megtalálható az evangélikus templom 1892-es felújítása idején, a szószékről kikerült két, fából készült szobor. A XVIII. Századi alkotások Mózes és Pál apostolok alakjában az Ó- és Újtestamentumot szimbolizálták. A szobrok feltehetőleg Németországban készültek.

• Népszokások és hagyományok

Kisharta község német lakói elszigetelten őrizték magukkal hozott népi kultúrájukat, a szomszédos magyar és szláv nemzetiségekkel minimális érintkezést tartottak fenn. Külső befolyások nélkül, a magukkal hozott hagyományok és szokások szerint gazdálkodtak, élték mindennapjaikat és szoros családi kötelékben tartották összejöveteleiket. Más nemzetiségűek betelepülése ritkán, leginkább házasságkötés során fordult elő, de olyankor általában a jövevény vállalta az asszimilálódást.
Alapító szerepet játszottak a hartaiak a közeli német lakosú települések kialakításában. A házasságok révén előforduló visszaáramlás az ősi hagyományok és az evangélikus vallás szellemében történt. Mindez, egészen a XX. századig érintetlenül hagyta a népi életmódot.
A betelepülők a XX. századig csak német nyelven beszéltek, szórakozásaik alkalmával, a magukkal hozott dalokra és zenékre járták sajátos táncaikat.
Szokásaikhoz tartozott, hogy a lányok az elemi iskola befejezése után ’nagylányok’ lettek, ennek látható jeleként megváltoztatták hajviseletüket, járhattak bálba, amelynek tánc-és viselkedéskultúráját is a szülői háztól sajátították el.
A század harmincas éveire a konzervatív beállítottságú hartaiak folklórjában és öltözködésében már fellelhetők voltak a szomszédos területeken élők szokásainak elemei.
Általában is hasonultak környezetük anyagi kultúrájához.
A II. világháború után áttelepült magyarok a saját zenekultúrájukkal gazdagították a hartai hagyományokat. A magyar férfiak gyakran alakítottak kisebb-nagyobb kórust és énekelték magukkal hozott dalaikat. Alkalmat nyújtottak erre a toll- és kukoricafosztások, a karácsony és más ünnepek, de egy-egy vasárnap délutáni összejövetel is. A község zeneértő férfiai a magukkal hozott hangszereket, a németek a fúvósokat, a magyarok a citerát szólaltatták meg.
A magyarok körében Hartán is tovább élt a népi színjátszás. Színjátszó csoportjuk hosszú időn át ébren tartotta a népköltészet- és a népmese elemeivel is átszőtt felvidéki hagyományokat.
A felvidéki magyarok honosították meg a futballjátékot. Ők szerettették meg a ’focit’ a faluval. A magyarok szilvesztert, míg a hartaiak újévet ünnepeltek.
A fiatalok igazi szórakozását a bálok szolgálták. A bál volt a párkapcsolatok bimbózásának a helye és a párválasztás alkalma. Az eladósorban lévő lányok számára az év legfontosabb, várva várt eseménye a farsang volt.
„Ha rövid a farsang, akkor a csúnya lányok is férjhez mentek, ha hosszú, akkor csak a szépek.” Vonták le a bölcs következtetést a hartai magyarok.
A magyar szokások szerint az esküvőket mindig farsang idején tartották. A régi hartaiaknál a lánykérések ősszel voltak, és a lakodalmakat októberben, keddi napokon tartották.

A magyarok szokáskultúrájához tartozott a gazdasági év közeli végét jelentő szüret befejezésének megünneplése. A falu ifjúsága díszes felvonulással és esti szüreti mulatsággal tett pontot a szőlőmunkák befejezésére. A hartaiak magyaros ruhában, magyaros szokások (bíró és csőszlegények) szerint bonyolították le a hangulatos hagyományőrző rendezvényt.
Szüret után kezdődött a fonóba járás. A lányok és asszonyok varrással, szövés-fonással töltötték a hosszú téli estéket.
A XX. század első felében a hartai életmódhoz kötődő, legnagyobb és legnépszerűbb helyi táncos rendezvény a Hajós bál volt, amelyen az év nagy részében távoli vizeken dolgozó hajóslegények is megforgathatták választottaikat.

• Népviselet a férfiaknál

  A betelepülők ruházatát, a hesseni öltözködési szokások jellegzetes darabjait a hartai férfiak közel egy emberöltőn át hordták. A kis-hartai évek kezdetén a saját szövésű vászonból készült nadrágot használták, az eredeti szűk szárral, amelyet a csizmába gyűrtek. A legjellegzetesebb hartai viselet a kék posztóból készített, varrott mintákkal, kék gombbal gazdagon díszített ujjasmellény, a ’smizljankl’.
  Hajukat zsírozva fogták hátra, háromszögletű kalapot, fekete posztóból való térdnadrágot, derékig érő szűk posztókabátot és mindezekhez, csizmát viseltek.
  A szomszédos Patajra és Soltra napszámba járó, illetve a vásárokat látogató férfiak gyorsan átvették a magyaros viseletet. A ruházkodásukban hamarosan észrevehető volt a vásárok kínálatának a hatása. A széles karimájú kalapokat felváltották a pataji kiskarimájúak, a XIX. században pedig a báránybőr sapkák. A vászonnadrágot a módosabbak a hideg téli napokon bőrnadrágra cserélték.

A bőgatya divatja a XX. században terjedt el. A kabátok formája is megváltozott, előbb a ’kosutkabát’, majd a zsinóros kabát volt divatban, a bőrnadrághoz derékig érő bőrkabát tartozott. Általános viseleti darab volt a mellény, kicsik, nagyok, fiatalok és öregek egyaránt használták. Cipők csak ritka alkalommal került a lábukra, a ráncos-szárú és a keményszárú csizmákat a lábfejre tekert kapcával hordták.
A férfiak a galléros, csípőig érő kabátjuk alatt bevarrott ujjú, állógalléros fehér vászoninget hordtak, a fehér bőszárú gatya elé kékfestőből készült berakott kötényt kötöttek és mindig kalapot viseltek.

• Női viselet

  A nők ritkán lépték át a falu határát, ezért külső hatások nélkül, változatlan formában tartották meg öltözködési kultúrájukat. A betelepülők a hesseni népviselet tartozékait a XX. század elejéig megőrizték. Ruházatuk alapszíne a fekete volt.
  Az ún. cviklis harisnya (’cviklstrimp’) már a XVIII. Század elején általánosan elterjedt volt Németországban. Gyász alkalmával sima feketét hordtak. A főkötő (Haube később Stilpr) olyan fontos kelléke volt a női viseletnek, hogy ’hartai asszony fejkötő nélkül a háza küszöbét sem lépte át’.
  A század elejétől bomlott fel az egységes hartai viselet, a pataji magyaros ruházatnak egyre több darabja került át a hartai lányok és asszonyok ruhatárába. Az eredeti német elemek mellé átvették a magyar parasztviseletből (paurisch) az inget, a harisnyát, majd a mennyasszonyi öltözetet és a fékető (fejkötő) formáját.
  A női ing kezdetben házi később bolti vászonból, a magukkal hozott németes minta alapján készült.
  A hartai nők ritkán jártak mellény nélkül. A testhez álló, elöl alacsony, hátul nyakig   érő ujjatlan felsőrész színe a fekete volt. Nyakukat mintegy 20 sor gyöngy ékesítette.
  A mellényre átlósan félbehajtott vállkendőt terítettek. A hétköznapokon használt kendő anyaga kasmír, az ünnepi kendőé selyem volt. A fekete színű anyag szegélyén kb. 15 cm-es sávban az életkortól függő színű, hímzett virágminta díszítette. A fiatalok fekete alapú piros vagy kék mintájú kendőt hordtak.
  A nyári rövid cipőszerű harisnyát (tutyi, kstrikt Suu) is fekete alapon színes posztóból készítették, vászonnal és gumival talpalták.
  A hartai lányok, asszonyok mindig hosszú, bokáig érő szoknyát hordtak, alatta alsószoknyát viseltek. Elé kezdetben fehér, később fekete (esetleg apró mintás) pliszírozott kötényt tettek. A kötény alatt sima volt a szoknyarész.
  Az ünnepi- és a gyászos-, többnyire posztóból készült szoknya régebben nagy hosszú, később aprórakásokkal, 7 soron ráncolva-, alapszíne is fekete volt. A fiatal nők ruházatában több volt a piros szín.
  A szoknya anyaga virágmintákkal és szegéllyel díszített kasmír (kázsmér) anyagú volt. Az ünneplő szoknyákat nem varrták össze, néhány gomb zárta el.
  A magyarok általában színes anyagú, rövid szoknyát hordtak, csak a gyász színe volt a fekete. A mennyasszonyi ruha is rövid volt, a galántaiaknál krémszínű. Az ünnepi viselet brokátból készült. A fejkötők használata a magyar nők körében is általános volt, olyan brokátból készült, mint a ruha. Csizmát még a menyasszony is hordott.
  A harisnyákat a hartai nők mindig maguk készítették, a pataji vásárban látott tarka mintákat is beleszőtték. A női harisnyaviselet is tarka volt, fekete alapra piros, kék és zöld mintákat kötöttek. A harisnya térdig ért.