HARTA NAGYKÖZSÉG HONLAPJA

1. Természeti környezet

    Harta negyközség és határa a Dunamenti síkság Kalocsai-Sárköz kistájának és a Solti síkságnak a része. A táj a vízparttól az egykori Duna mederig, a mai Duna-völgyi-főcsatornáig terjed, mintegy 20-30 km szélességben kíséri a folyó medrét.

     A Duna mente mai felszínét teljes egészében a folyó alakította ki. Felszínformái kevés eltéréssel megtartották az ősi Duna-meder ÉNY-DK-i irányát.

     A Duna egykori fattyúágait a szabályozások idején többnyire csatornává alakították. A lerakott folyami hordalékot a szél magával vitte, miközben mélyedéseket vájt és a szállított homokot dűnékbe halmozta.
     A felszín változatosságát az elhagyott medrek, kisebb-nagysobb kiterjedésű szikes területek és a hajdani mocsarak laposai, valamint a hordalékhalmok jelentik.
     A táj legmélyebb része az élő meder. Egyenetlen partvonalán egyaránt megtalálhatók a lapos- és a meredek szakadásos partfalak.

     A folyót kísérő védőgátakig vízerekkel behálózott ártér fogja fel az egyenetlen vízjárású folyó vízbőségét és kisebb árvizeit. A gátak által védett területeket vette birtokba az ember, rajta helyenként erdő gazdálkodást folytat, szántóföldi növényeket termeszt és legelőket tart fenn. Ezeken a távolabbi vízmentes területeken jöttek létre a települések és épült fel Harta is.

2. Duna-történet

      Az Ős-Duna pleisztocén (jégkor) eleji folyásirányát a Dél-alföldi süllyedék határozta meg. Vizét a Szeged-Makó-Csongrád-Szentes közötti tómedence fogadta be.
 

     A jégkor végi würm időszakban a Szeged körüli térség besüllyedése miatt az ős-Duna elhagyta addigi folyási útvonalát, a Dabas-Lajosmizse-Kecskemét-Alpár vonaltól északra fekvő területet, és attól délre kereste lefolyási lehetőségeit, bebarangolva a mai Duna-Tisza közét.
    

     A széles folyamként hömpölygő nagy tömegű víz beterítette hordalékanyagával a még sík felszínű tájat, azután az üledékeket kerülgetve újabb és újabb medret foglalt el. A jégkor végén a Kalocsa-Baja-Zombor süllyedék vonzotta magához a folyót, és az lassan kialakította a ma is jellemző észak-dél irányú medrét.

     Ingadozó vízjárásával, valamint eltérő mennyiségű és összetételű hordalékával gyakran változtatta helyzetét, átformáklta a térség domborzatát és vízháztartását. Elhagyott és elzáródott folyószakaszain az újabb időkben morotvatavak keletkeztek.
     Az Alföldön középszakasz jelleggel haladó Duna vízfolyását és mederalakító képességét döntően befolyásolja, hogy Nagymaros után esése lecsökken. A mederaljat durva kavicstakaró védi a víz rombolásától. Emiatt a sík vidéken kisebb energiájú folyó kanyarogva, szigeteket és partokat építve és rombolva halad délnek. Középvizi mederszélessége 400-600 m. 
    

      Harta határában az évtizedek óta folyó kavics- és sóderkitermeléssel megbolygatott aljzatot könnyebben pusztítja a folyó, a mélyebb meder lecsapolja a Kis-Dunát (Öreg-Dunát), ezért annak az árka az év nagyobb részében, a holtágrehabilitáció ellenére is száraz marad. A Duna az évezredek alatt bejárta a Duna-Tisza közét, és gyakori kiöntéseinek hordalékával borította. Ennek köszönhetően keletkezett a táj jól hasznosítható öntéstalaja. Az egykori elhagyott-, széles árterek alacsonyabb részein vizet át nem eresztő agyagtalaj, a magasabb felszínen öntésiszap és öntéshomok rakódott le. A laposok mélyedéseiben szikesek keletkeztek.
     A XIX. század 20-as éveiben kezdődött és több szakaszban valósult meg a Duna szabályozása. A meanderek átvágása miatti esésnövekedés erősítette meg a folyó bevágódó jellegét. A 70-es évek után a –jégtorlasznövekedés akadályozását szolgáló- medermélyítéssel és a –gyorsabb folyást akadályozó- mellékágak elvágásával számos kisebb sziget is eltűnt a folyó medréből. 
    

     Az 1968-as évben befejeződött szabályozás talaj-és növényföldrajzi hatásai máris észlelhetőek. A talaj vízgazdálkodásának megváltozása miatt az egykor terjedelmes vízi, ártéri, mocsári és lápi növénytársulásoknak napjainkra csak töredékei maradtak. A víztől távolabbi területek kiszáradtak, pusztáikat új élővilág vette birtokba.

      Természetes növénytakarója a folyópart melletti viszonylag keskeny sávban található ártéri erdő. Közvetlenül a partszegélyeken nádasok, az alacsonyabb, tartós vízborítású részeken bokorfüzes társulások, a magasabb ártéri szinteken fűz-nyár facsoportokkal tarkított égeresek és szil-kőris-tölgy ligeterdők alakultak ki.

3. A közeli táj

      Harta közvetlen környékét a Duna ártere és a körülötte fekvő, nagyobb részben művelés alá vont, kisebb hányadában védelem alá helyezett, sajátos élővilággal rendelkező puszták jelentik. Hozzátartozik az 1998 óta helyi védettségű mintegy 6 km hosszú Felsőzátonyi-sziget és a Kiskunsági Nemzeti Park VIII. Természetvédelmi területe Miklapuszta.   
      Az ármentesítések után, az egykori öntésterületen keletkezett Miklapuszta, Szentkirály és a tetétleni Böddi-szék szikes tavakkal tarkított szikes pusztája.
      A Duna-völgy kiemelkedő tájképi értékeivel rendelkező Miklapuszta 6241 ha-os területe 1993 óta védett. Természeti különlegességekben gazdag része Szentkirály. Változatos domborzati formáit a különböző tagoltságú szikpadkák biztosítják. A puszták agyagos felszínén esős időszakok után nagy kiterjedésű vízzel borított területek maradnak vissza. A laposok vize utánpótlás hiányában gyorsan elpárolog, a rövidebb-hosszabb ideig tartó vízállásos mélyedésekben szikes mocsarak, szikes gyepek és vakszikek, közöttük szikpadkák keletkeznek.

     A kiszáradás után visszamaradt magas sótartalmú talajon csak sótűrő és sókedvelő növények élnek meg. A cickafark-féleségek társaságában megjelenik a szárazvirágként is kedvelt sóvirág, a báráyparéj, a pozsgás zsázsa és a mészpázsit. A mélyebb fekvésű szikes tavak mocsári növényzetét a zsióka és a nád alkotja.
A rértek és a kiemelkedő szigetek hangulatos virágai a nőszirom, a sziki boglárka, a sziki cickafark és a borzas árvalányhaj.
     

      A sziki faunát a zöld lombszöcskék, az imádkozó sáskák, a hangyalesők és a homokfutrinkák, valamint a pusztai gyalogcincér alkotják.
A védett terület évről évre pihenő-és találkozó helyéül szolgál a vonuló madarak több ezres tömegeinek. Életteret biztosít az ugartyúk, a túzok, a kékvércse és a székicsér fokozottan védett és ritka madárfajainak.
 

     A fészkelő madarakat a vércsék, a piros lábú cankó, a nagy goda, a bíbic, a barna rétihéja, a kabasólyom és az egerészölyv képviselik. A szikes vizek mellett költik ki fiókáikat a széki lile, valamint a gólyatöcs. Itt található a hazai széki lile állomány legnagyobb egyedszámú csoportja. Kedveli ezt a sziket az ugartyúk is, illetve a puszták legnagyobb futómadara a túzok. 
     

       A horgászok számára az állandó vizű csatornák (Kerekér, Kígyós) halban gazdag vizei jelentik a paradicsomi bőséget. 
      A védett terület tenyésztett állatai a juh és a szarvasmarha, legeltetésükkel a növényvilág eredetiségének őrzői.
 

Forrás: Harta (Hartau) (Szerkeztette: dr. Feketéné Kordé Katalin)  Via Tours Kiadói Kft. 2005.